Talán akkoriban nem mindig így éltem meg, de igazából szerencsésnek mondhattam magam, mert egy keményként számontartott laktanya legaktívabb zászlóaljában szolgálhattam.

Ez nem csak az általános szigorban és a fegyelem megkövetelésében mutatkozott meg. Sok volt az éleslövészet, mindennaposak voltak a harcászatok, a célirányos kiképzések. Mint gépkocsivezető, pár dologból kimaradtam -például a helikopteres utazásról le kellett mondanom-, de az autószereléssel és szállítással telt időn kívül a lövészek életét éltem. Volt egy többnapos kitelepulésünk, valamikor télen. Nagy átlagban 15-20 centis lehetett a hó, és elég hideg volt. Mivel a koncepció szerint egy harci helyzetet imitáltunk, ahol nem éppen veszélytelen a fronton a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, a lövészek a BMP-kben aludtak. A tiszteknek volt egyedül egy sátruk, negyedmagammal pedig kiszolgálni voltunk hivatottak őket. Tehát mint századtörzs, a harcászatban nem vettünk részt, viszont ránk hárult a sátor fűtése, ételt és innivalót intéztünk-melegítettünk a lövészeknek. Az alegység két részre volt osztva, ellenséges feleket játszottak, egymástól talán 800-1000 méterre. Ez az egész móka, egy lankásabb mezős, néhol erdős terepen történt, Tapolca környékén. Volt egy-két domb, meg patak, egészen festői volt a táj.

Tehát napközben egész jól ment az idő, mindenki tette a dolgát, pörgött az autó, vittem az ellátmányt, Olasz főtörzzsel a kocsiparancsnoki ülésen. Azután kezdett beesteledni, jött az éjszaka. A lövészek jól elfáradva, átázva készültek a lefekvéshez, ami inkább ülés volt, mivel a harcjárművekben aludtak. Nem irígykedtem rájuk, egy párcentis páncélból készült vasdoboz nem az átmelegedésről híres, ha a préri közepén áll a hóban.

Nem tudtam eldönteni viszont, hogy kinek jobb a komfortfokozata, mert bár a BMP-ben nem volt fűtés, de nem fújt a szél, és száraz volt. Nekunk négyünknek meg rakhattunk tüzet, ami az egyik oldalról melegített, de a fenekünk alatt a hó és a fagyos föld jól levett a hőérzetből. Vagy a pofánk égett le és a vesénk fázott, vagy fordítva. Egyikünknek mindig ébren kellett lenni, hogy magunknak is, és a parancsnoki sátorban is fűtsünk folyamatosan.

Tehát az éjszakák fázással teltek, a nappalok meg kinek rohangálással meg kúszással, kinek pedig pakolással és karbantartással. Volt viszont rengeteg előnye ennek az egésznek. Sokmindent lehetett tanulni. Figyelni kellett, eltűrni, elfogadni. A lövészek nem össze-vissza futkostak a harcmezőn, hanem logikusan felépített taktikákat szimuláltak. A fizikai erőnlét és a tűréshatár is fejlődött. Nem volt senki se megfázva, egy tüsszentést se lehetett hallani.

Ez az egész katonai rendszer igazából nem arról szólt, hogy kikészítsék és megtörjék a fiatalokat. Ez az időszak mindenkinek úgy lett kiszakítva az életéből, hogy úgy emlékszik vissza rá, mint egy másik dimenzióban eltöltött időre. Előtte és utána is gyűlöltem és gyűlölöm a parancsokat és a megmondásokat. A saját meggyőződésem szerint szeretek cselekedni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy előfordulhatnak olyan szituációk, amikor ezeket a dolgokat félre kell tenni, mert ezt kívánja a túlélés lehetősége. Békés hétköznapjainkban elképzelhetetlen, hogy háborús helyzetekben gondolkodjunk, de amikor mégis bekövetkezik, nem mehet mindenki a saját feje után. A parancsnokok mindig több információval bírnak mint a tömegek, ezért az egyéni akciók sikere kizárt. Nos, a katonai szolgálat ezekre a helyzetekre készíti fel az embereket. Ezért van, hogy azoknak is a hasznára válik, akik egyébként nem igénylik, vagy egyenesen bénítja őket az irányítás, a parancsok és utasítások. A szolgálat alatt minden átkerül egy másik értékrendbe és megítélésbe. Mást jelentenek a barátságok, az étkezések, a közösség. De mások a problémák is és az örömök. Ezt a másmilyen létet meg kell ismerni, meg kell szokni elfogadni, hogy egy esetleges éles helyzetben ezek a normális élethez képesti különbségek ne okozzanak sokkot.

Sokaktól hallani, hogy egy egyhónapos kiképzés elég mindenkinek, hogy megtanuljon lőni, és azzal kész is. Nem. Azért nem, mert ez nem a "lövésről" szól. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljuk, milyen ebben a közegben élni és létezni. Egy hónap alatt nem lehet megtapasztalni azt, hogy milyen két hónapig távol lenni a szeretteinktől. Pedig ez az egyik legnagyobb nehézsége a hadviselésnek.

Valahogy úgy fogalmaznám, hogy kell egy adag okító szándékú rossz, hogy az esetleg később jövő, pusztító szándékú rossz, ne érjen felkészületlenül.