Első történetem inkább tapasztalat.

Több hivatásos elöljárómmal volt a körülményekhez képest jó kapcsolatom. Olyanok is vannak szerencsére, akikkel bizonyos szinten még ma is ápoljuk a kapcsolatot. Volt egy tiszt, akiről viszont most semmit sem tudok, de akkoriban felnéztem rá. Nem a katonai eredményei vagy hasonlók miatt, hanem emberileg mutatott olyan példát, ami imponált, főleg egy olyan "zord" környezetben.

Györei századosról van szó. (Lehet, hogy Györey helyesen, elnézést ha rosszul írom!) Technikai főnök volt a zászlóaljnál, így mint gépkocsis, közvetlen kapcsolatban álltam vele. Rengeteget segített, hogy az a vaskupac amit rámbíztak, mindig menetkész legyen. Egyik emlékem vele kapcsolatban, amikor a telephelyen meglátogatott. Kerékcserében voltam éppen, a rossz darab már lent is volt. Ne valami trabantkerekeket képzeljünk el, jóval túl lehetett a száz kilón. Kérdezi, tudom-e, hogyan fogom felrakni a másikat. Igazából sok elképzelésem nem volt, de a katonaság az improvizáció fellegvára, majd megoldom. Ő is elkezdett matatni az autón, volt mindig piszkálnivaló rajta. Szóval, téblábolok, gondolkodom, egyszer mondja, hogy megmutatja.

Volt egy szabály, aminek a pontos szövegére nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy tisztek-tiszthelyettesek, honvéd jelenlétében nem végezhetnek fizikai munkát. Nos, a százados tisztelte a szabályokat, de a tétlen nézelődést sem szerette. Kicsatolta a zubbonyán a vállaptartót, a századosi csillagjait levette és a zsebébe tette. Így minden akadálya egyszerre elhárult a munkának. Fogta a kereket, odagurította. Pont odaértünk a kulcsrészhez, amikor jön az ügyeletes, hogy menjek fel a századhoz azonnal, jelenésem van! Parancsot meg nem baszunk, felmentem.

Tíz perc múlva értem vissza az autóhoz. A "lefokozott" százados már a kezeit törölgette az olajtól. A kerék a helyén, kerékanyák meghúzva. 

Szóval, így történt, hogy 19 évesen, egy olyan közegben, ahol az emberek 95%-a csak azt leste mit hogyan tud megúszni, felfedezhettem valakiben a munkaszükséget, a segítségnyújtást, és a példamutatást. Mondhatnánk, hogy nem nagy dolog, de ott ennek nagyobb jelentősége volt. Az ilyen gesztusok felerősödnek, ha a környezet nem hétköznapi. Mert ott senki nem akart különösen nagyot teljesíteni. A sorkatonák kényszerként élték meg, túlélni akarták. A hivatásosok pedig ezt látták, ettől az ő "harcikevük" is lankadt. Aki volt katona, tudja, hogy ez hogyan működött. Ez nem egy munkahely volt, itt parancsok voltak, kiszolgálás és teljesítés. A századosnak semmi érdeke nem volt ebben az egészben, nem kellett, hogy érdekelje, sőt, kockázatot vállalt. Mégis nekilátott, mert őt olyan fából faragták.