Talán akkoriban nem mindig így éltem meg, de igazából szerencsésnek mondhattam magam, mert egy keményként számontartott laktanya legaktívabb zászlóaljában szolgálhattam.

Ez nem csak az általános szigorban és a fegyelem megkövetelésében mutatkozott meg. Sok volt az éleslövészet, mindennaposak voltak a harcászatok, a célirányos kiképzések. Mint gépkocsivezető, pár dologból kimaradtam -például a helikopteres utazásról le kellett mondanom-, de az autószereléssel és szállítással telt időn kívül a lövészek életét éltem. Volt egy többnapos kitelepulésünk, valamikor télen. Nagy átlagban 15-20 centis lehetett a hó, és elég hideg volt. Mivel a koncepció szerint egy harci helyzetet imitáltunk, ahol nem éppen veszélytelen a fronton a szabad ég alatt tölteni az éjszakát, a lövészek a BMP-kben aludtak. A tiszteknek volt egyedül egy sátruk, negyedmagammal pedig kiszolgálni voltunk hivatottak őket. Tehát mint századtörzs, a harcászatban nem vettünk részt, viszont ránk hárult a sátor fűtése, ételt és innivalót intéztünk-melegítettünk a lövészeknek. Az alegység két részre volt osztva, ellenséges feleket játszottak, egymástól talán 800-1000 méterre. Ez az egész móka, egy lankásabb mezős, néhol erdős terepen történt, Tapolca környékén. Volt egy-két domb, meg patak, egészen festői volt a táj.

Tehát napközben egész jól ment az idő, mindenki tette a dolgát, pörgött az autó, vittem az ellátmányt, Olasz főtörzzsel a kocsiparancsnoki ülésen. Azután kezdett beesteledni, jött az éjszaka. A lövészek jól elfáradva, átázva készültek a lefekvéshez, ami inkább ülés volt, mivel a harcjárművekben aludtak. Nem irígykedtem rájuk, egy párcentis páncélból készült vasdoboz nem az átmelegedésről híres, ha a préri közepén áll a hóban.

Nem tudtam eldönteni viszont, hogy kinek jobb a komfortfokozata, mert bár a BMP-ben nem volt fűtés, de nem fújt a szél, és száraz volt. Nekunk négyünknek meg rakhattunk tüzet, ami az egyik oldalról melegített, de a fenekünk alatt a hó és a fagyos föld jól levett a hőérzetből. Vagy a pofánk égett le és a vesénk fázott, vagy fordítva. Egyikünknek mindig ébren kellett lenni, hogy magunknak is, és a parancsnoki sátorban is fűtsünk folyamatosan.

Tehát az éjszakák fázással teltek, a nappalok meg kinek rohangálással meg kúszással, kinek pedig pakolással és karbantartással. Volt viszont rengeteg előnye ennek az egésznek. Sokmindent lehetett tanulni. Figyelni kellett, eltűrni, elfogadni. A lövészek nem össze-vissza futkostak a harcmezőn, hanem logikusan felépített taktikákat szimuláltak. A fizikai erőnlét és a tűréshatár is fejlődött. Nem volt senki se megfázva, egy tüsszentést se lehetett hallani.

Ez az egész katonai rendszer igazából nem arról szólt, hogy kikészítsék és megtörjék a fiatalokat. Ez az időszak mindenkinek úgy lett kiszakítva az életéből, hogy úgy emlékszik vissza rá, mint egy másik dimenzióban eltöltött időre. Előtte és utána is gyűlöltem és gyűlölöm a parancsokat és a megmondásokat. A saját meggyőződésem szerint szeretek cselekedni. Ugyanakkor el kell ismerni, hogy előfordulhatnak olyan szituációk, amikor ezeket a dolgokat félre kell tenni, mert ezt kívánja a túlélés lehetősége. Békés hétköznapjainkban elképzelhetetlen, hogy háborús helyzetekben gondolkodjunk, de amikor mégis bekövetkezik, nem mehet mindenki a saját feje után. A parancsnokok mindig több információval bírnak mint a tömegek, ezért az egyéni akciók sikere kizárt. Nos, a katonai szolgálat ezekre a helyzetekre készíti fel az embereket. Ezért van, hogy azoknak is a hasznára válik, akik egyébként nem igénylik, vagy egyenesen bénítja őket az irányítás, a parancsok és utasítások. A szolgálat alatt minden átkerül egy másik értékrendbe és megítélésbe. Mást jelentenek a barátságok, az étkezések, a közösség. De mások a problémák is és az örömök. Ezt a másmilyen létet meg kell ismerni, meg kell szokni elfogadni, hogy egy esetleges éles helyzetben ezek a normális élethez képesti különbségek ne okozzanak sokkot.

Sokaktól hallani, hogy egy egyhónapos kiképzés elég mindenkinek, hogy megtanuljon lőni, és azzal kész is. Nem. Azért nem, mert ez nem a "lövésről" szól. Sokkal inkább arról, hogy megtanuljuk, milyen ebben a közegben élni és létezni. Egy hónap alatt nem lehet megtapasztalni azt, hogy milyen két hónapig távol lenni a szeretteinktől. Pedig ez az egyik legnagyobb nehézsége a hadviselésnek.

Valahogy úgy fogalmaznám, hogy kell egy adag okító szándékú rossz, hogy az esetleg később jövő, pusztító szándékú rossz, ne érjen felkészületlenül. 

Első történetem inkább tapasztalat.

Több hivatásos elöljárómmal volt a körülményekhez képest jó kapcsolatom. Olyanok is vannak szerencsére, akikkel bizonyos szinten még ma is ápoljuk a kapcsolatot. Volt egy tiszt, akiről viszont most semmit sem tudok, de akkoriban felnéztem rá. Nem a katonai eredményei vagy hasonlók miatt, hanem emberileg mutatott olyan példát, ami imponált, főleg egy olyan "zord" környezetben.

Györei századosról van szó. (Lehet, hogy Györey helyesen, elnézést ha rosszul írom!) Technikai főnök volt a zászlóaljnál, így mint gépkocsis, közvetlen kapcsolatban álltam vele. Rengeteget segített, hogy az a vaskupac amit rámbíztak, mindig menetkész legyen. Egyik emlékem vele kapcsolatban, amikor a telephelyen meglátogatott. Kerékcserében voltam éppen, a rossz darab már lent is volt. Ne valami trabantkerekeket képzeljünk el, jóval túl lehetett a száz kilón. Kérdezi, tudom-e, hogyan fogom felrakni a másikat. Igazából sok elképzelésem nem volt, de a katonaság az improvizáció fellegvára, majd megoldom. Ő is elkezdett matatni az autón, volt mindig piszkálnivaló rajta. Szóval, téblábolok, gondolkodom, egyszer mondja, hogy megmutatja.

Volt egy szabály, aminek a pontos szövegére nem emlékszem, de a lényege az volt, hogy tisztek-tiszthelyettesek, honvéd jelenlétében nem végezhetnek fizikai munkát. Nos, a százados tisztelte a szabályokat, de a tétlen nézelődést sem szerette. Kicsatolta a zubbonyán a vállaptartót, a századosi csillagjait levette és a zsebébe tette. Így minden akadálya egyszerre elhárult a munkának. Fogta a kereket, odagurította. Pont odaértünk a kulcsrészhez, amikor jön az ügyeletes, hogy menjek fel a századhoz azonnal, jelenésem van! Parancsot meg nem baszunk, felmentem.

Tíz perc múlva értem vissza az autóhoz. A "lefokozott" százados már a kezeit törölgette az olajtól. A kerék a helyén, kerékanyák meghúzva. 

Szóval, így történt, hogy 19 évesen, egy olyan közegben, ahol az emberek 95%-a csak azt leste mit hogyan tud megúszni, felfedezhettem valakiben a munkaszükséget, a segítségnyújtást, és a példamutatást. Mondhatnánk, hogy nem nagy dolog, de ott ennek nagyobb jelentősége volt. Az ilyen gesztusok felerősödnek, ha a környezet nem hétköznapi. Mert ott senki nem akart különösen nagyot teljesíteni. A sorkatonák kényszerként élték meg, túlélni akarták. A hivatásosok pedig ezt látták, ettől az ő "harcikevük" is lankadt. Aki volt katona, tudja, hogy ez hogyan működött. Ez nem egy munkahely volt, itt parancsok voltak, kiszolgálás és teljesítés. A századosnak semmi érdeke nem volt ebben az egészben, nem kellett, hogy érdekelje, sőt, kockázatot vállalt. Mégis nekilátott, mert őt olyan fából faragták.

Ez egy bakás blog lesz, valószínűleg véges bejegyzésszámmal, mivel a téma egyszer el fog fogyni, pont úgy, mint ahogyan az öreg bakák szolgálati ideje is.

Tulajdonképpen nem szólna másról, mint az 1993-94 évben letöltött, kötelező sorkatonai szolgálat alatt történt esetekről, azok következményeiről, illetve arról, hogy ezek a dolgok milyen nyomokat hagytak bakánk lelkében.

Nem kell világrengető históriákra gondolni, egyszerű és túlélhető történetek voltak ezek. Fiatalemberek lázadó, bohém, sokszor felelőtlen életszemléletét betörni próbáló intézmény generálta élethelyzetek, amiket akkoriban talán nem élveztünk annyira, de nem kellett sok idő hozzá, hogy rájöjjünk, kár lett volna érte ha kimarad az életünkből. Megpróbálom ennek a 12 hónapos kalandnak a tapasztalatait úgy átadni, hogy a fiatalabb korosztály is átláthassa a kiképzés jelentőségét és szükségességét. Úgy leírni, hogy ne egy elavult és kezdetleges, csak a fiatalság idejét rabló hókuszpókusznak gondolják, amiből nekik szerencsére már nem jutott ki.

Háttérinformációként egy pár adat, amit esetleg érdemes tudni a későbbi történetek megértéséhez: Tapolcára vonultam be, 1993. februárban. A Honvédséggel már előtte szerződést kötöttem arra vonatkozóan, hogy anyagi hozzájárulásukkal szerezhetem meg a hivatásos jogosítványt, amennyiben vállalom, hogy a sorkatonai szolgálatot gépkocsivezetőként töltöm le. Így az alapkiképzést követően, meg is kaptam az akkori technika egy nem aprócska darabját, egy DAC 665T- típusú teherautót. A jármű, a dandár lövész zászlóaljának kiszolgálói feladatait volt hivatott ellátni. Azért pedig, hogy ez a feladat technikailag mindig zökkenőmentesen teljesüljön, az autó sofőrjeként én voltam a felelős. Tehát alapvetően ez volt a feladat, emellett pedig az akkoriban mindenkire vonatkozó időszakos feladatok, szolgálatok, stb.

Azt hiszem, jöhetnek lassan a történetek, nem időrendi sorrendben, hanem ahogy az emlékek előtörnek. Megköszönök minden hozzászólást, véleményt, kiegészítést. Nem titkolt vágyam, hogy a blog által másokból is feltörjenek majdnem elfeledett emlékek, történetek. Kerekítsük ki a "mesét", ne gondolja úgy akinek ez kimaradt, hogy nem veszített semmit, ne gondolja, hogy ott nem lehetett tanulni és fejlődni! Még egy olyan javíthatatlanul lázadó is beismerheti, mint én, hogy a fegyelemnek egyes élethelyzetekben nagy haszna lehet.

Hamarosan jön az első történet!